夢 - Yume... (2. fejezet)

Reggel kimásztam nagy nehezen az ágyból. A szemeim karikásak voltak, kis lila foltok ültek a sarkában és kicsit piros is volt a szemem. Este alig aludtam valamit, egész este az álmomon agyaltam és féltem vissza aludni, hogy újra azt álmodom, vagy gyorsan itt lesz a másnap. De nem bírtam sokáig, és a kimerültségben elnyomott az álom. A fürdőben levettem izzadt pizsamám és beálltam a hideg víz alá. Arcomat a zuhanyrózsa felé fordítottam, és csak bámultam. A hideg víz gyorsan lehűtött és felfrissített. Már nem éreztem a nyomást a fejemen, ami kelés után vissza akar rántani az ágyba. És lemosta az izzadságom, amit tegnap termeltem. Vajon álmomban Ranmaru volt az az oroszlán? Gondolkoztam, és közben a tusfürdővel kezdtem magam bekenni. Lassan habosodott. A hasamon még mindig ott volt a paktum pecsétje. Miután végeztem, rendbe tettem a fejemen a madárfészket. Egy kevés alapozót és korrektort kentem magamra, hogy mégse úgy nézzek ki, mint egy hulla. Egy kevés fekete szemceruza az alsó vízvonalamra, és mentem is felöltözni. Egy világos, türkizkék szaténfarmert húztam fel, és egy kicsit bő fehér pólót. Végül egy szürke mellényt is felvettem. A bejárati ajtóban még gyorsan belenéztem a tükörbe, hogy minden rendben van-e. Mintha randira mennék, pedig csak egy napot töltök el Ranmaruval. Bár a tegnapi veszekedésünk után, vagyis a kirohanása után, nem voltam teljesen biztos, hogy tényleg eljön, vagy csak szívat most, hogy tudja mi is a szitu...

A lift lassan haladt lefelé, mert többen is beszálltak. A sarokban meghúztam magam, és figyeltem a be- és kiszálló embereket. Lent, a földszinten én léptem ki utoljára a liftből. Mit is csinálunk ma? - gondolkoztam. Elmegyünk reggelizni, aztán vissza a szomszédos szigetre. Lehet, munkát is kellene keresnem. Miközben ezen törtem a fejem, ki is értem az épületből. A nap kegyetlenül sütött, bár még csak tavasz eleje volt, majd kiégett a retinám. A ház körüli parkosított részen minden fa virágba borult, és szenvedélyesen nyújtóztak a napsugarak felé. Becsuktam a szemem és szippantottam egyet a friss levegőből, ami egy csipetnyi sós levegővel és virágillattal volt meghintve. A parkban bestiák és emberek sétáltak, legalábbis a kézen fogva sétáló párok azt a benyomást keltették. Át slisszantam a túloldalra, és leültem az egyik cseresznyefa árnyékába. Úgy öt percet ülhettem, mikor a sarkon észrevettem Ranmaru alakját, ami láthatóan felém sétált. Egy fekete bőrkabát volt rajta, aminek az ujja fel volt tűrve a könyökéig és fekete ing, aminek három gombja is ki volt gombolva. Fel is pattantam, amint megláttam. A haja egy kicsit be volt lőve, ami olyan jól állt neki, és arany szemein megcsillant a fény. Zsebre tett kézzel ért elém.

- Reggelt - mondta gúnyos hangon. Kicsit örültem, hogy mégsem vágott át, de egyszerre féltem is, és izgultam, hogy vajon most, ezután sem fog bántani, vagy titkol valamit. A gúnyos hangvételén nem sértődtem meg.

- Neked is. Szép napunk van nem igaz? - kérdeztem és közelebb léptem. A közeledésem kicsit elbizonytalanította, de arany szemei gyorsan villantak.

- Igen - mondta, majd elindult, én meg mint a szófogadó kutyus, követtem a balján. - Éhes vagy? - kérdezte közömbösen, és a belvárosban lévő éttermek bódéit kémlelte.

- Hát egy kicsit. - néztem rá fel mosolyogva. Nyugtázta a mosolyom, és elindult az egyik étterem felé, én meg, fogva a jelzését, ide megyünk, követem. Az étterem kis teraszos résszel büszkélkedett, aminek a szélén foglaltunk helyet. Kényelmes faszék volt. A pincérfiú alacsony volt, nagy szemüvege viccesen lógott az órán. Ranmaru arany pillantásától viszont úgy megrezzent, mint az őszi szélben a falevél. Haját elsöpörte a szeme elől, és ajkai szóra nyíltak.

- Mivel szolgálhatok ezen a szép reggelen? - nézett segítségkérően rám, és visszamosolyogtam rá, amitől kicsit megnyugodott.

- Egy omlettet kérek és teát. - mondtam aztán Ranmarura néztem.

- Én rizsfelfújtat kérek szederlekvárral és egy kávét cukor és tej nélkül. - mondta hidegen, és a pincérfiú odébbállt. A kezemmel kis köröket írtam le az üvegasztalon, és közben Ranmaru kezét néztem. Ő, nem is tudom, mit figyelt, de mikor felnéztem arany pillantása rám villant. Ujjaival türelmetlenül kopogtatott. Ez a csend egyszerre volt kellemes és idegesítő, szerintem mindkettőnknek. Mögöttem három nő hangos nevetése csengett fel. Reggeli traccspartit tartottak, és a vörös göndör azon nevetett, hogy tegnap este a fekete egyenes hajú pórul járt egy pasival, akit a szomszédos sziget egyik szórakozóhelyén szedett fel.

- Hova szeretnél ma menni? - kérdezte Ranmaru a tekintetem fürkészve. Közben észrevettem, hogy a pincérfiú elém teszi az omlettem és a teámat.

- Hát, tegnap úgy volt, hogy elviszel a szomszédos szigetre bevásárolni. - mondtam, és beleszürcsöltem a meleg zöldteába. Kicsit keserű volt, de finom. Mikor újból felnéztem rá, már evett. Semmi komment? Na mindegy, akkor ez egy csöndes nap lesz. Tegnap, mintha beszédesebb lett volna, és viccesebb. Vajon mi változott? Ja, igen, hülye lány azt mondtad rá akarsz mászni, persze csak vicc volt, nem akartam, hogy megsértődjön, de úgy látszik, komolyan vette. Az omlettem kicsit forró volt, így az elején lassan kezdtem neki, de aztán egyre gyorsabban tömtem magamba, és mikor észrevette, jól szórakozva mosolygott rám.

- Talán ilyen szórakoztatóan eszek? - kérdeztem tele szájjal, és kifolyt a nyálam. Elnevette magát jóízűen.

- Nem, csak úgy tömöd, mintha semmit sem ettél volna egy hete. - mondta újra barátságosan. Hála Istennek, feloldott.

 - Hát, a laborban nagyon szar, és kevés a kaja, úgyhogy, ha úgy nézzük, ez az első alkalom, hogy valami normálisat eszek. - mondtam.

- Akkor egyél szépen. - mondta kuncogva, és letörölte az arcom, és lenyalta, amitől azonnal elvörösödtem. Jaj, nem láthatja hogy zavarban vagyok, mert újra elrontom a hangulatot. Miután mindketten végeztünk a reggelivel, kifizettük, és indultunk tovább.

- Lent, a partnál van a metró, ami átvisz a szomszédos szigetre. - mondta. Uhh, lemegyünk a tengerpartra. Az utcán egyenesen kimentünk a belvárosból. A magas toronyházakat egyre kisebb sorházak, majd kertesházak váltották fel. Lefelé menetben azt mesélte, hogy régen itt kívül lakott, mert itt nyugisabb, és nem olyan zajos a környék. Meg, hogy a szülei korán meghaltak, ezért be kellet költöznie a városba, mert egyedül olyan kicsinek nem tudott egy családi házat fenntartani. De most, már szívesen visszaköltözne, de egyedül begolyózna egy olyan nagy házban.

- Hát akkor költözz ki valakivel! Biztos sok lány van, vagy munkatársad, akikkel egy házat tudtok közösen bérelni. - mondtam.

- Igen, de csak azért barátnőt keresni, hogy kiköltözzek az nem éri meg. Meg aztán, a nők nagyon zajosak. - morgott szarkasztikusan, és én a benti lányokra gondoltam akik mellettünk ültek.

- Igazad lehet. - nyugtáztam, mivel ilyen téren nincs, és nem is lesz tapasztalatom. Az egyetlen nőismerősöm az anyám, és őt is alig láttam.
A part csodás volt. Homokos volt a strand, és sétálóutcák tekeregték be. A strand mellet egy nagy ház kandikált ki a homokból. Az egész üvegből volt, és egy híd jött ki belőle, ami egyenesen ment át a víz felett, a túlsó szigetre.

- Ezen fogunk menni. - mondta és bementünk az épületbe. Egy nagy csarnok volt. Az egyes szegmenseket padsorok választották el egymástól. Az üvegfal és üvegtető pedig olyan érzést nyújtott, mintha kint lennénk a parton. Egy kis kasszánál váltott két bérletet, és az egyiket nekem adta. A padsorok közt egy-egy sín futott. Mi a középső sínhez álltunk, ahol már jó páran tolongtak. Kikukkantottam a vonalra, és már láttam, hogy az óceán fölött száguldó fényes ezüstvonat hamarosan ideér. Mielőtt beért, lelassított, majd beállt. Kinyíltak az ezüst ajtók, és kis lépcsők nyíltak le róla. Az emberek elkezdtek felszállingózni. Mi hátul tolakodtunk. Az egyik férfi nagyon nekem jött, így Ranmaru kezei közt kötöttem ki.

- Kapaszkodj belém, nagy a tömeg! - magasodott fel. Két kezével átfogott, én pedig megszorítottam a ruháját. Mikor végre a lépcsőhöz értünk, megragadott a derekamnál fogva, és felrakott az ajtóba, majd azzal a lendülettel fellépett, és be is mentünk. Felmutattuk a bérletünket, majd bent helyet foglaltunk. Az ablaknál kémleltem az óceánt, ami felett lebegtünk. Ő pedig mellettem volt, és engem nézett.

- Mi az? - kérdeztem.

- Mit nézel annyira? - kérdezett vissza, és közelebb hajolt. Amint arany szemei közelebb húzódtak, elfordítottam a fejem és a homlokom az ablaknak támasztottam.

- Csak olyan szép az óceán... - mondtam.

- Az. - hagyta helyben, és a hajamba hajtotta az orrát, majd mikor beleszippantott, kirázott a hideg és elpirultam. Egészen odáig így mentünk. Mikor megállt a vonat, leszálltunk. A másik sziget partja is hasonlított arra, ahonnan jöttünk, itt is ugyanaz az üvegház volt. De itt inkább a sötétebb színű házak domináltak, és egyik-másik régi építésű volt. Bent a városban nagy volt a nyüzsgés.

- Itt sokkal többen laknak, mivel ezen a szigeten van legtöbb munka. Így sokan ide költöznek. - magyarázta. Közelebb mentem hozzá, nehogy elvesszek. Egy nagy, palotaszerű épület elé értünk, ami szerintem pláza volt, mert a fala színes üvegből volt. A belseje már jobban hasonlított egy plazáéra. Mindenhol üzletek sora volt látható. Végeláthatatlan folyósok. Azt se tudtam, hová nézzek. Ezután Ranmaru loholt utánam, mint egy kiskutya. Egyik boltból a másikba. Volt a második emeleten egy kávézó is. Ott megálltam, és leültem úgy két óra után.

- Hah, elfáradtam! - mondtam nyávogva.

- Tényleg? - kérdezte szarkasztikusan előttem Ranmaru a zacskó halmokkal.

- Legalább edzel! - kuncogtam, erre felvonta a szemöldökét, és lerakta a csomagokat.

- Bocs', de ezeken a tökéletes izmokon nincs mit dolgozni! - feszített be, mire én menten azt hittem lefordulok onnan.

- Azért el ne ájulj, baby! - kuncogott, majd megsimogatta a fejem.

- De az összes pénzem nem kéne el költenem... - mondtam elgondolkozva - Tényleg kéne valami munkát találnom. Ranmaru, te hol dolgozol? - kérdeztem hirtelen.

- Hát.. - felelte elgondolkozva. Ettől magamban megkérdőjeleztem, hogy dolgozik-e egyáltalán.

- Nos, elég különös helyen dolgozok. - mondta zavartan, remegő hangon. Ilyennek még sosem láttam. Zavarban volt. Hogy hol dolgozhat, egyre jobban érdekelt. Közelebb hajoltam és a szemébe néztem.

- Nah, nyögd ki… - nyafogtam türelmetlenül.

- Hát, rendben. Ma este elviszlek oda. Nézd meg saját szemeddel. - mondta felcsillanó szemekkel. Jesszus ez félelmetes…

Dél környékén átmentünk a szomszéd bárba, ami nem is bár volt, inkább klubnak tűnt. Egy szép viktoriánus-korabeli ház volt. Hófehér. Belseje teraszos berendezésű. Nem voltak emeletek, hanem az asztalrészek kis teraszokon függtek egyre feljebb és feljebb. A másik "emelten”, az egyik terasz szélén ültünk le. Miközben az ebédünket készítették, Ranmaru arról beszélt, hogy ha jó munkát akarok, kell az ismeretség itt a városban, mert, mivel nincs még paktumom, szűznek, szabad prédának számítok a többi bestia közt, és mint tegnap is láthattam, egy bestiának több paktuma is lehet. Így nagyon kell vigyáznom rá.

- Ne mászkálj nélkülem az utcán este, nappal nem olyan veszélyes, de este… - mondta a fogát vicsorgatva.

- És tőled ki fog meg védeni? - mondtam kuncogva, erre elpirult.

- Tőlem nem kell. - mondta, amitől kicsit megnyugodtam, de egyben meg is lepődtem. Vajon mit érthet ez alatt?

- Na mindegy, az a lényeg, hogy minél gyorsabban találj egy paktumot, hogy minél kevesebbszer kelljen rám támaszkodnod. Ő majd megvéd. - mondta újra hidegen, és a megvéd szónál meg rándult a szája. 
Az ebéd csodás volt, de mikor indulni akartunk volna, egy fehér hajú fiú ugrott Ranmaru nyakába. Régi japán kimonószerű ruhában volt. Hófehér haja és sápadt bőre volt.

- Szia, Ran-chan örülök, hogy látlak. - mondta csilingelő hangon.

- Szia, és mondtam ne hívj Ran-channak. Fuune olyan bosszantó vagy! - lökte le hideg barátságtalan hangon.

- Ahh, micsoda kegyetlen vagy! - duzzogott, majd felém nézett, és felvonta a szemöldökét. Láthatóan nem örült nekem. Majd Ranmarura nézett, aki eközben engem bámult. Én egyszerre zavarban is voltam, és idegesített is a helyzet. Közel lépet hozzám egy idő után, és Ranmarura szegezte tekintetét.

- Még nem is ismerem a kis barátnődet. - mondta.

- Khm - köhintettem egy nagyot.

- Nem, vele tegnap ismerkedtem meg. - mondta zavarában. Ő Flourite Seel, egy ember. Flourite, ő pedig...

- Fuune Lack vagyok, rókabestia. - mondta, és hátat fordított majd kézen karolta Ranmarut.

- Szörnyen sajnálom Flo-kun, de most itt kell hagynia Ranmarut, mert tudod, velem van randia. - kuncogott.

- Micsoda?! Ezt melyik pizsamádba' álmodtad meg?! - háborodott fel Ranmaru, és szabadulni próbált, de a rókafiú rácuppant.

- Ohh, tegnap este nem ezt mondtad... - mondta, majd megcsókolta Ranmarut. Szenvedélyesen végignyalt az ajkain, mint egy szerető. Én csak sokkos állapotban néztem őket, és éreztem, hogy a torkomba felkúszik az a bizonyos gombóc, és a hasam környékén erősen szúró érzés kerített hatalmába. Mikor elváltak, egymás tekintetében vesztek el, majd szótlanul elsétáltak. Mikor elmentek, még láttam, ahogy kimentek majd leültem vissza a székbe, és csak néztem ki az ablakon. A nap magasan járt az égen, én csak kémleltem a fénybe, és nem értettem miért, voltam szomorú. Csak két napja ismertem Ranmarut. Sosem kötődtem az emberekhez annyira, főleg hogy ő nem is ember, hanem bestia. Láttam, ahogy valaki mással nyalakszik, és sírni tudnék legszívesebben. Mérges voltam magamra, hogy szó nélkül hagytam őket elmenni. De hát, mit is tehettem volna. Ranmaru nem koptatta le, a csók után elment vele szó nélkül. Mit is akartam hallani? Azt, hogy majd hősiesen szerelmet vall nekem, és elküldi a francba? Igen, hülye vagyok, hogy ezt gondoltam. Alig ismer, ő csak kedves akart velem lenni, mert megsajnált, de a magánéletébe nem szólhatok bele. Elment, akkor elment. Én nem voltam neki elég. Az a fiú biztos ismerhette jól, hisz' olyan jót beszélgettek. Ha Ranmaru hideg is volt vele, az nem számít, velem is néha ilyen, de engem ez sosem zavar. 
Lassan felálltam és kisétáltam. Az eső közben eleredt. A nap elé szürke felhők vonultak, és nagy cseppekben zuhogni kezdett. Az esőben ballagtam céltalanul, csak előre nem tudtam hova megyek, nem ismertem a helyet, és, mivel nem várhattam, hogy Ranmaru visszajöjjön, magamnak kellet kitalálnom, mit kezdjek magammal. 
Az utcák egyre szűkebbek lettek. Egy kis sikátorban sétáltam, mikor észrevettem egy kis buszmegálló-szerűséget, ami fedett volt. Beálltam alá, és a fémrúdnak dőlve néztem az eget. Közben az én könnyeim is megeredtek. Sehol senki, nem látott senki. A hasam egyre jobban fájt, két lábon is alig bírtam megállni. Azt hittem, csak a hidegtől van, de a lábam is zsibbadni kezdett, és szédültem. Majd minden elsötétült, és a hideg vizes földre rogytam….

Mikor kinyitottam a szemem, egy vörös, félsötét szobában voltam. Vízszintesen feküdtem egy puha ágyon. Alig bírtam a végtagjaim mozgatni. Az egyik kezemen infúzió volt. A szoba nem volt olyan nagy. Csak gyertyafény tompa fénye világított… nem volt ablak. Az ágyam mellett pedig Ranmaru ült. Szunyókált nyugodt arccal. Mikor alszik egészen máshogy néz ki. Vajon mi történhetett velem? A fejemhez akartam kapni, de belém hasított a fájdalom, mire felnyögtem. Azonnal felpattantak a szemei és lefogott.

- Nem szabad mozognod. - mondta, és kétségbeesett szemei rám meredtek, majd közelebb hajolt, és a nyakamba szippantott.

- Na, mit csinálsz? - kacagtam fel, mert csikizett, de még a nevetés is fájt.

- Csak-csak meg bizonyosodok róla, hogy jól vagy-e. - mondta aggódó hangon. Olyan furcsa. A kezem lassan a fejére helyeztem, és megborzoltam a haját.

- Minden rendben. - mondta.

- Szzz… - sziszentem fel.

- Francokat vagy jól, mikor rád találtam, alig vert a szíved, és jéghideg voltál. Ne csinálj még egyszer ilyet! - mondta haragosan.

- Sajnálom - szégyelltem el magam.

- Ha később érkezek egy kicsit, meghalsz és... - De nem fejezte be.

- És mi lesz akkor? - kérdeztem, és elengedtem, Újra Fuune jutott az eszembe.

- Nem látszik, rajta de nagyon aggódott miattad, úgyhogy, ez után ne merj több bajt okozni neki. - lépett be Fuune.

- Funne - szólt Ranmaru.

- Ha ilyen sok gondot okozok, miért nem hagyott meghalni? - kérdeztem Ranmarut fürkészve, de ő elfordult és felállt. Nem értem... mondtam magamba és végig folyt egy könnycsepp az arcomon.

- Mekkora egy érzéketlen hülye vagy te! - mondta a róka idegesen, de Ranmaru elé állt.

- Hagyjuk aludni. - mondta testetlen hangon, és kimentek. Most kivételesen szörnyen sértette a fülem ez a hangnem, és legszívesebben tényleg meghaltam volna. De tudtam, ennyire nem lehetek felelőtlen. Mikor az infúzió elfogyott, lassan kihúztam a kezemből, és kiszálltam az ágyból. Az ágy szélén volt tiszta alsónemű és egy fekete ing, valamint egy nagy, fekete bársonyköntös. Mikor kiléptem a szobából, egy homályos folyosóra tévedtem. Vajon hol lehetek? Már este van? És még esik az eső? Gondolkoztam, és elindultam előre. Egy lépcső vezettet fel. Mikor felértem, egy nagy félhomályban úszó bárba értem. Fények villogtak mindenhol, és félig-meddig sötét volt. Asztalok voltak szépen elrendezve. A bárpultnál ízlésesen álltak az alkoholos italok, és a vendégek fogyasztgattak. Egy színpad volt a terem túlsó végén, ahol egy nő énekelt valami szép melódiát. Egyszer csak egy meleg kéz fogta meg a vállaim, és magához húzott, vissza a sötétbe. Először ellenkeztem, de amikor meghallottam Ranmaru hangját, megnyugodtam. Olyan jó volt közel lenni hozzá.

- Túl közel vagyunk, Ranmaru. - mondtam suttogva.

- Nem baj, tudom, hogy élvezed. - kuncogott, és a nyakamba nyomta az arcát. Való igaz, tényleg csodás volt.

- Hmm... te kis huncut! Milyen kevés ruha van rajtad! - kuncogott és végigsimított a combomon.

- Ahh... Ranmaru, te be vagy csípve... - nyögtem. Majd megszorította a fenekem.

- Milyen szép kerek. - morrant a fülembe.

- Ne! Ranmaru... - mondtam nyögve, mikor meleg tenyere a ruhám alá nyúlt és elkezdte kigombolni az inget.

- Ne tagadd, hogy nem élvezed! - mondta gonoszul. Való igaz, felizgultam, de ő is elég kemény volt már, mert valami kemény nagyon nyomta a hátam.

- Mit művelsz, te perverz?! - kiáltott Ranmarura Fuune, és rácsapott a fejére.

- Ahh, ez a bolond, a sárga földig issza magát egy nyamvadt ember miatt! - mondta közben. Ranmaru ájultan a földre esett velem együtt.

- Úristen, jól vagy? - ráztam, és visszavettem a köntöst.

- Jaj, hagyjad! - rántott fel a földről a kezemnél fogva.

- Csak részeg. - mondta, majd behúzta egy szobába és ágyba dugta - Csak a baj van veled…-mondta mérgesen, én meg csak ültem és néztem magam elé. - Ahh, mindketten perverzek vagytok! - ült le idegesen elém.

- Kezdem érteni, miért gerjed rád ez a részeges macska. - kuncogott.

- De vajon az után is kanos lesz, miután paktumot kötött veled? - mondta gonoszul.

- Mi?! Ezt nem értem… - néztem rá hülyén.

- Tudod, részegen a legőszintébbek az emberek, és a bestiák is, mert ránk is hat az alkohol, és azt is kimondják, amit normális állapotban nem mernének. És olyanokat tesznek, amiket nem kéne. - magyarázta.

- Te csak egy kis tudatlan szűz vagy, aki kihasználja, hogy neki nincs még paktuma, és hogy a macskák gyorsabban felizgulnak. Folyton arról áradozik nekem, milyen jó illatod van... A feromon-felhőd az őrületbe kergeti az érzékeit. - morgott.

- Én nem teszek semmi ilyet! - mondtam tiltakozva, rákvörösen és idegesen.

- Dehogynem! - ordított rám, amitől úgy megszeppentem, hogy majdnem elsírtam magam - Én a barátja vagyok, kicsi kora óta ismerem Ran-chant, több jogom lenne nekem elcsábítani, mint neked! Ebben a két napban, így is többet tett érted, és foglalkozott veled, mint bárki mással. Nem veszed észre magad?!- ordított tovább - Igazából érzel valamit iránta, vagy csak egy tudatlan kis kurva vagy? - kérdezte.
Én csak néztem őt, és azon gondolkoztam, vajon minden az én hibám-e vagy nem. Magam sem tudtam igazából, hiába kerestem a választ. A fejemben száz és száz dolog keringett. Az előbbi dolgok, aztán a minap történtek is ott szállingóztak előttem.

- Hm? Tán megnémultál? - kérdezte kicsit nyugodtan, de amint szóra emeltem volna az ajkaim, eltört újra a mécses és patakokban folyni kezdett a könnyem.

- Jaj te, mindketten akkora idióták vagytok! - fogta a fejét megbánóan.

- Sajnálom. - nyögtem a könnyeimben fuldokolva.

- Jó, jó, jól van... - szabadkozott, hogy ne sírjak, de nem ment. - Ne az egereket itasd, inkább cselekedj! - mondta, majd felállt és elment. Mikor elment, a pultra hajtottam a fejem és keservesen sírtam, úgy, ahogy soha életemben. Miért nem hagyott ott? - Kérdeztem magamtól.

Úgy húsz perc sírás után lassan lenyugodtam, és feldagadt, piros szemekkel sétáltam be remegve Ranmaru szobájába. Az ágyban feküdt és békésen aludt. Félhomály volt. Besétáltam, levettem a köntösöm, és leültem az ágyra mellé.

- Úgy sajnálom, Ranmaru... - simítottam végig az arcán rekedten, és lehajoltam hozzá. 
- Mióta találkoztam veled, olyan jól érzem magam. Folyton boldogság tölt el, ha veled vagyok és nem a paktum miatt tettem mindazt, amit tettem, hanem mert te itt vagy. - Megfogtam a kezét és meg szorítottam majd a mellkasomra helyeztem.

- Hallod, milyen sebesen ver a szívem? Nincs sok időm hátra, a testemben a paktum dolgozik, nem akartalak becsapni és átverni soha, vagy kábítani, mindig őszinte voltam veled. Ne haragudj rám kérlek. Ha azt karod, hogy elmenjek, kérlek, mond el, ha nem akarsz soha többé látni, ha undorítónak vagy visszataszítónak tartasz.. nem ismerlek évek óta, mint Fuune, de az a két nap is csodás volt veled, és bármit megtennék érted. - mondtam, majd ajkaira hajoltam, de mielőtt összeért volna, a másik kezével átölelt és berántott magához és maga alá gyűrt. Felettem magasodott a félhomályban. Mint az álmomban. Mint egy nagy oroszlán, nézett le az áldozatra. Szemei arany színben villantak, de most nem hideg volt, hanem forrt, az arany megolvadt szemében, mint egy szikra.

- Ha hazudni merészelsz, széttéplek, ezt jegyezd meg! - mondta mogorván, és lehajolt a nyakamra, végignyalt rajta, majd belecsókolt a fülembe, és a nyakam kezdte szívni. Én csak bólintottam, és felnyögtem mikor forró ajkai szívni kezdtek.

- És nem a feromonjaid hatottak rám. Mikor a közeledben vagyok olyan megnyugtató illat árad belőled. Mint a vonaton. Ott például, nem tudtam ellenállni. Alig bírom magam türtőztetni. - mondta izgatottan.

- Ranmaru, én...

- Ne! Hívj Rannak! - mondta, majd betapasztotta a számat, és az ajkaim szívogatta, majd térdével szétnyitotta a lábam, és rám nehezedett. Mikor felnyögtem, nyelvét becsúsztatta, és rácsavarodott az én nyelvemre.

- Ahhh...Ran... - nyögtem, és elvált tőlem.

- Úgy érzem, a paktum-gondod hamarosan megoldódik. - kuncogott perverzen a kis szemét, és lenéztem a gatyájára, ami már való igaz, pattanásig feszült.

- Ne! - mondtam habozva. Meglepődött.

- Ne itt, ez nem jó hely, te meg még félig be vagy csípve. - mondtam, és felültem az ölébe. Elmosolyodott, majd megcsókolta a homlokom, és átölelt.

- Kérlek, mondd ki! - könyörgött.

- Ran... - suttogtam a fülébe.

- Olyan szexin mondod. - mondta, és újra megcsókolt. Olyan szenvedélyesen és forrón csókolt, hogy az eszem is elvesztettem.

- Ezután nem lehet senki más rajtam kívül, aki hozzád érhet! - mondta, mikor újra elvált, és lehúzta az inget a vállamról, majd rácuppant. Fájdalmamban felnyögtem, ő pedig morrant egyet. Egész este csak egymást kóstolgattuk. Főképp ő engem. Most már tudom, mit is érzek valójában. De nem tettük meg, majd máskor. Most nem ez volt a fontos. Természetesen nem vitás, kinek adom a paktumom, hisz' ezen kevésbé sem meghitt pillanatban mégis olyan jól éreztem magam a karjai közt. A melegség, ami a testéből árad megvéd, megnyugtat és védelmez. A fejem a mellkasába fúrtam, és lassan elnyomott az álom.

Álmomban:

Egy füves pusztán feküdtem. Mindenhol virágok, az ég türkizkék színben világít. Mellettem a fekete oroszlán nyugodtan alszik. A napfény megcsillan fényes, fekete szőrén, ami puha és meleg. Nyugodt, nem olyan zavart és ideges, mint a másik álmomban. Vér sincs sehol. Nincs rajtam ruha, semmiféle. A hasamon a paktum pecsétje világít. Odabújok a hasához, nagy mancsait ráhelyezi, és közelebb húz magához. Mikor felpillantok az égre, egy újabb felhő gyülekezik..

Eső lesz, vihar közeledik!